myhealth

Közel negyven éve vagyok karate edző. Így az elmúlt időszak változásait elég közelről lekövethettem, hogy a fiatalok számára mit jelent, jelenthet a sport. Sajnos egyre inkább azt látom, hogy TERHET! Nem a mozgás, kikapcsolódás örömét, hanem kényszert, amit általában a szülő elvárásának megfelelve nagy nehezen teljesítenek. Ez persze átlagolás, mert azért még vannak olyanok, akik a sportban is tűznek ki maguk elé célokat, választanak példaképeket, de a céltudatosak vannak jelentős kisebbségben.

Korunk folyamatosan olyan csillogó lehetőségeket villant fel, amihez azonban az oda vezető utat sehol nem közvetíti, miközben az az út bizony gyakran keserves munkával, energia befektetéssel, IDŐVEL teljesíthető! Fantasztikus autók, gyönyörű házak, egzotikus utazások, ami naponta ezerszer ér el mindenkit, és ezt a fiatalok már azonnal akarják. Ugyanez a helyzet a sporttal is, mert nem a gyakorlást, erősítést, következetességet, akaratot érzik célnak, hanem azt, hogy egy-két edzés után legyőzhetetlen sztárok legyenek. A karate, ahogy minden más sport következetes munkán alapul, és évek munkája vezet oda, hogy valaki egy versenyen a dobogón végezzen. Természetesen vannak istenáldotta tehetségek, ez általában ötvenből egy, ők hamarabb lesznek, lehetnek sikeresek.

Aki azonban nem lesz bajnok hetek alatt, az sokszor él meg csalódást, elkezdi unni az edzést, a kemény munkát, és a tréningek előtt a szülőknek olyan tüneteket produkál, ami miatt esetleg otthon maradhat. Ahogy ez egyre gyakoribbá válik, következik az, hogy nyíltan megmondja, hogy ő már nem akar karatézni, és más lehetőséget keresne. Foci, úszás, atlétika, kézilabda, vívás, ami újabb próbálkozásokat jelent, hamar elfordulva ezektől is.

Fontos azonban azt is hozzátenni, hogy a gyerekek délutánonként már eszméletlenül fáradtak! Ragad a szemük, ásítoznak, alig képesek felpörögni, figyelni, koncentrálni. Az iskolai terhelés minden energiájukat elveszi, legszívesebben lerogynának a földre, padra. Ehhez az is kiegészítő gond, hogy feltehetően nagyon kevés kevés vizet, folyadékot vesznek magukhoz napközben! Látszik a szemük alatt a karika, és nem ritkán az edzés előtt elküldöm őket, hogy igyanak meg legalább két pohár vizet, hogy magukhoz térjenek. Nagyon jó lenne, ha a tanárok folyamatosan a folyadék fogyasztásra késztetnék a gyerekeket, hogy lendületük, energiájuk kitartson, ne legyenek enerváltak.

Van egy szegmens, ami pedig mágnesként vonzza őket, ez pedig a virtuális világ. Kalandokat, sikereket élnek meg a gombokat nyomogatva, és a virtuális figura helyébe képzelve elhiszik magukról, hogy ők HŐSÖK! Ott képesek kitartásra, órákat játszanak a képernyő előtt. A szülő gyakran ezt örömmel veszi, mert addig sem őt, őket nyúzza valami elvárással, kéréssel. Mennyi is a Magyarországon kimutatott idő, amit egy szülő a gyerekére fordít? Állítólag a felmérések szerint napi 7 perc...! Nem sok arra, hogy kellő iránymutatásokkal neveljük leszármazottainkat...

A fentiekhez még az is hozzátartozik, hogy a gyerekek egyre kevesebb fehérjét fogyasztanak, a reklámok által befolyásoltan főleg a gyorsételek rabjai lesznek hamar, amelyek üres kalóriákat jelentenek. Ezekhez kialakul a hisztis elvárású függés, követelés, és semmi mást nem esznek meg, csak a cukros, tésztás vackokat, amitől a háj is szépen formálódik a testükön. Iskolai túlterheltség, fáradtság, üres kalóriák, túlsúly = céltalan és korai betegségekkel szembenéző harmincasok.

Ki a felelős? A tanár, az oktatási rendszer, az edző, a média? Nem, a gyerekéért a szülő a felelős, aki mer és tud olyan célokat, és elvárásokat szeretettel megfogalmazni, ami a gyerekének a jövőjét tudatosan alapozza. Ez kétségtelenül időigényes, de megéri, mert a céltudatos, önálló gyerek nem marad húsz éves korát követően a mamahotelben, hanem elkezdi saját életét élni, építeni.

Adjunk, mutassunk, tartassunk be célokat, hogy egészséges és magabiztos gyerekeink legyenek.
Annyit azért dicsekvés nélkül megjegyeznék, hogy a fiam esetében ez bevált, így nem a levegőbe beszéltem.